Amikor mi az öcsémmel kicsik voltunk anya mindig azzal húzott bennünket, hogy ő átlát a falon, és mindent tud rólunk, főleg, ha rosszak vagyunk. Mi persze el is hittük, hiszen tényleg olyan dolgokat tudott, amit normálisan nem kellett volna. Így utólag azt mondom, hogy mi tényleg elég naív gyerekek voltunk, főleg Jocó, az öcsém, aki tényleg elhitt mindent. Egyszer 18 évesen csinált egy jókora telefonszámlát, és ezután anya közölte vele, hogy ennek vége, letiltatta a telefont, csak egy titkos kód beütésével lehet hívást kezdeményezni. Persze Jocó elhitte, és még nem is próbálkozott. Kb. fél év után nekem kellett felvilágosítani, hogy ilyen kód nem is létezik, és nyugodtan telefonálhat.
Persze megpróbáltam bevetni Jankánál is az "átlátok a falon" trükköt, mire ő szemrebbenés nélkül vágta rá, hogy "Tényleg? Én is!" És a szobájának a terasz felőli fala felé fordulva elkezdett kiabálni, hogy "Vacak! Hányszor szóljak még, hogy takarodj le a teraszról?" mintha tényleg átlátna a falon, és látná Vacakot a kutyánkat, amint megint összesározza a terasz lépcsőjét. Tehát két lehetőség van: vagy Jankának - ugyanúgy mint anyának - különleges képessége van, és tényleg átlát a falon, vagy csak nem jött be a trükköm, és ő nem dőlt be nekem. De kérdem én: hová tűnt a gyermeki naivitás? Ez a különbség vajon abból adódik, hogy mi sokkal bambább és naivabb gyerekek voltunk, vagy ezt nevezik generációs különbségnek?
